Eger. Félmaraton. Dobogó. Ilyen még nem volt. Már dobogó. A szervezés amúgy borzalmas szar volt. Az útvonal 3x7k-s kör volt, fajin szintes, 3x fel a várba Eger legmeredekebb utcáján, a Diófakút úton, aztán a Gárdonyin, aki járt már arra, tudja milyen. Két frissítőpont, aztán már csak egy: üres műanyag poharak egy asztalon, mellette egy 10 literes kannában víz. Sehol senki, az utolsó köröm felénél járok, 5:30-as ezreket futok, emelkedőn fel, erre ez fogad... Felveszem a földről a kannát, és töltöm a vizet. A frissitőpontos kolléga a kanyarban szedi le a "terelő szalagot", mondom neki, nincs víz, aszongya erre, hát mert már zárok. Mivan?! Miért nem mondták nekem, hogy 1:30 a szintidő? A kolléga még utánam kiabál, hogy már nincs biztosítva az útvonal... Végül is, minek az? Morgunk is Lajossal, akivel futás közben cimbiztem össze, Lajos iron man, jó vele futni, dumálunk, mondja, szeretne 2 órán belül futni, motivál, hogy egy vasemberrel futok és esetleg "behúzhatom" egy pébére, mert én mindenképp AKAROM azt a sub 120-at, nincs meleg, csak meredek, de nem érdekel, előre nézek, és érzem, hogy meglesz. Két körön át jön velünk a tesóm, Réka, aki élete első félmaratonját futja, nagyon ügyesen osztja be az erejét, kérdezem jól van e, igen, köszöni jól van, kemény csaj, 2:00: tizenvalahány alatt futotta le, nagyon büszke vagyok rá!

A végét meghúzzuk, lehajrázunk egy pasit, a célban meg ott várnak az én drága barátaim, Kata, Balázs, Flóra, Kriszti, meg a tesóm, Bálint, na ilyenem sem volt még, hogy befutok és ott vannak azok, akiket több évtizede szeretek (jóvanna, öreg vagyok) és megölelnek, kint, a világ túloldalán sose várt senki, Istenem, milyen jó érzés ez! És Anett, aka Balos, a régi vizipólós csapattársam, aki a háza előtt állva szurkolt. Köszönöm Nektek!

1:54 tizenvalamennyi, tizenvalahány másodperccel pébé, vagyis inkább mini pébé, de végre a közelében vagyok a tavaly decemberi időmnek, most már elhiszem, hogy azt is én futottam. 

Aztán mondják, hogy harmadik lettem, vicces, hogy ilyen idővel, szóval vihogva megyek a dobogóhoz, érmet kapok a nyakamba, fotó és vége.

...

Olyan most, mintha egy hullámvasúton ülnék, nem, sose szerettem, rosszul vagyok, szálljunk le, legyen vége. Tíz nap múlva Budapest Maraton. Azt hiszem, felkészültem. Itt nincs hullámvasút. Ez egy biztos pont az életemben. Ahol azt kapom, amit beleteszek. Nem többet, nem kevesebbet. Szeretem ezt. És hálás vagyok. Gondolkozok, tehát futok.