Biza, biza, túl vagyok életem első és, megsúgom, valószínűleg nem utolsó terepfutó versenyén. A Piros 85 elnevezésű versenyt teljesítettük, nem is akárhogy; váltóban, HegyviDéKá néven, a DK Team színeiben. A Piros 85-ről azt kell tudni, hogy az útvonal piros turista jelzésen halad a Pilisben, a hossza pedig meglepő módom 85 kilométer. Na jó, nem szmártesszkedek itt tovább, hanem leírom, hogy miért is fogok én még terepen futni.

A váltóban öten voltunk; Ulrik, Szíj Zoli, Brigi, Éva és én. Szívecske, szmájli, szívecske. Igazándiból egy csapat vagyunk, nagyon jó volt veletek, ez úton is köszönöm. Sajnos az egyik Zoli összetörte a kocsiját a csapatért, de szerencsére a másik Zoli kihúzott minket a kakiból (köszönjük), így mindenki eljutott a váltópontra és be tudtuk fejezni a versenyt. És persze köszönjük Ebolának, hogy ott lehettünk, részt vehettünk.

Az én részem volt a leghosszabb (25k) és a legszintesebb (kb. 1000 m szint volt benne), de cserébe nem sötétben kellett futnom, köszönet a fiúknak, hogy ők elvitték a balhét. Kezdetnek ott volt előttem a Dobogó-kő, na ott nem is volt túl sok futás, inkább csak erőltetett menetes gyaloglás, persze azért ahol nem volt olyan meredek, ott azért kocogtam. Hatalmas élmény a természet lágy ölén futni, az őszi erdő illatát beszívni és a terepfutó fiúk vádliját bámulni. Dobogókőn már messziről villogott Ádi jól ismert 100 dolcsis csíze és Dóri szőkesége, ilyen kedves ismerős arcokat látni a csúcson csúcs érzés, megetettek, megitattak aztán téptem is tovább, persze rossz irányba indultam, hiába kiabált utánam egy kedves futó fiú, hogy "Balraa, balraa!" én jobbra tartottam, ő pedig vigyorogva megelőzött, illetve megelőzte egyben a katasztrófát is, pedig vicces lett volna, ahogy a hegy tetején körbe-körbe futok, keresve a helyes irányt, pedig nem is vagyok szőke, na mindegy.

Innentől pont kellemesen lejtett az út, keskeny ösvény volt, sárga levélszőnyeg, mindkét oldalt fák szegélyezték, igazi a "svenk-futás"; elmosódva szaladnak a fák és szinte magába szippant a kanyargós ösvény. Aztán hirtelen előttem áll Lajos, Tücsi és Anett a frissítőponton, kapok kekszet tripla adag Nutellával, ez a dékás privilégium kéremszépen. Aztán egy telefon, hogy a többiek karamboloztak, jól megijedek, de csak a kocsi tört össze, ők nem. Futok fel, futok le, trutyis sáron szánkázok a leveleken, aztán jön egy olyan meredek emelkedő, hogy ihaj, de legalább nem hosszú, ezért úgy döntök, hogy mégsem ülök le az alján az élet értelmén töprengeni, gyerünk tovább, előzgetem a túzázókat, tök jó fejek, köszönünk, jó utat kívánunk, az egyik utánam szól, hogy futó-tündérke, ja persze, szarrá izzadt, trappoló tündérke, szép :)

Aztán látom, hogy Brigi és Zoli ugrál és integet, dugok, mert dugni jó, aztán odaadom a dugókát Zolinak, aki már fut is tovább. Eszem-izóm, dínom-dánom. Élveztem minden percét.

Jöhet november 22-én a Gercse, 35 kili, ezúttal egyéniben. Nem mondom, hogy ezen túl terep only, de határozottan bejön a dolog.

És márciusban a SzuperBalaton Vandával párban, de ez már egy másik sztori...