Nehezen találom a szavakat, nehéz leírni azt, amit ott tapasztaltam, amit ott éltem át.

Ancsur október-november környékén vetette fel, hogy menjünk, mert jó lesz, és mert kell ez nekünk. Az elején azt hittem, hogy tréfál, én egy négy napos versenyre, alig 1 éves futómúlttal?!?!

KIZÁRT.

Amikor már sokadjára vetette fel a témát, és felsorolta az okokat, hogy miért jó ez nekem, már leesett, hogy ez nem áprilisi tréfa. Végül sikerült meggyőznie, és beadtam a derekam. Őszintén szólva, nagyon jó esett, hogy pont rám gondolt, hogy pont velem szeretné körbefutni a Balatont. Rám, aki egy DK.

Első nekifutásra úgy gondoltuk, hogy majdcsak lesz valahogy. Nem stresszeltünk rá. Szépen lefutjuk, és majd minden megoldódik valahogy… Elég lesz, ha a télen okosan, szépen pakoljuk a kilométereket a lábunkba. Na persze… :D

Zoli vetette fel december-január körül, hogy ő segít nekünk, kísér minket bicajjal. Nagyon örültem neki, hogy akkor legalább valaki majd figyel ránk. Most, hogy vége a versenynek, be kell, hogy valljam, ennél jobb dolgunk volt. Tulajdonképpen, mindent megoldott helyettünk, tényleg csak a futásra kellett összpontosítanunk.

A tél néhány „összeszoktató” futásoktól és megbeszélésektől eltekintve kilikben gazdagon telt. Mondjuk azért egy kicsit megijedtem akkor, amikor Ancsur megbetegedett, és nem egy egyszerű náthát kapott el. Mindannyian rengeteg energiát fektettünk, már a felkészülésbe, hogy lemondjuk, valamint tudtuk, hogy összefogással meg tudjuk csinálni.

A nyugalmas felkészülés mindaddig tartott, míg Zoli át nem küldte a részletes itinert. Azaz az utazás előtt 2 nappal még nyugodt voltam. Egészen addig úgy gondoltam a BSZM-re, hogy lemegyünk a Balaton partjára, futunk egy kellemest. Mikor megláttam úgy görcsbe rándult a gyomrom, mint az első félmaratonom előtt. Akkor már éreztem, hogy innen nincsen visszaút, most már meg kell csinálni. Pedig olyan szívesen visszatáncoltam volna…

Zoli szülei nagyon kiettek magukért minden tekintetben. anyukája nagyon izgult értünk. Kaptunk is tőle egy-egy bárányfelhőt kabalának.

A verseny mindegyik napjára szikrázó napsütést és 10-14 fokot vártunk az időjósokkal együtt. Vártuk, de nem jött… Pedig Zoli anyukája készített nekünk kabala bárányfelhőt, hogy szerencsét hozzon, valamint, hogy jó időnk legyen.

Nagy meglepetést okozott az, amikor a BSI fejével, Kocsis Árpival is találkoztunk az útvonalon. A vele való találkozás sokkal emberközelebbivé tette a versenyt. A frissítőpontokon, illetve a szpíkerek is sokkal közvetlenebbek voltak, mint egy-egy nagyobb budapesti versenyen. Ezzel nagyon családiassá tették a versenyt. Hihetetlen erőt adott a frissítőpontosok figyelmessége, a szpíkerek szövege, a csapattársak energiája, odafigyelése, valamint a nutellás gofri. :)

Számomra a legnagyobb küzdelem az utolsó nap volt. Szombaton egy kicsit elfutottam a 13 kilimet. Vasárnap a 35-nek kicsit fáradtan, fázósan indultam neki. Nem esett jól az aznapi szembe süvítő szél, és a szakadó hó (vagy jég?). A rajt előtt 2 perccel annyira fáztam, hogy random minden meleg futócuccomat felvettem. A távon nem is vetkőztem nagyon neki, nem úgy mint szombaton pólóban futottam az 5 fokban. Vasárnap a 8. km körül nagyon kínlódtam a gyomrommal… Zoli kicsit meg is ijedt… Szegény nem tudta, hogyan tud segíteni a vergődésemen. A 12. km körül közölte, hogy a popsimban van a záróbusz, naköszi…, ezzel átlendített a holtponton. Finoman szólva megijedtem. 4. napja futunk, nem adhatom fel az utolsó nap… Onnan már könnyebben ment a dolog.

(Amúgy ittatok már izójégkását? A BSI utolsó nap a táv elején frissítőpontokon ezzel kedveskedett a futóknak. Jó volt :))

Egy hónap távlatából azt kell, hogy mondjam, ezt a versenyt nem lehet egy éjszaka alatt kipihenni. A versenyt követő 3-4 napot végigkajáltam, folyamatosan éhes voltam. Majdnem 3 hétig alig futottam valamit, nem esett jó, szenvedős volt. Jól esett a testemnek-lelkemnek a lazított edzésrend (na jó, azért futottunk Ancsurral egy Velencei tókört, meg tegnap hárman lefutottuk a Vivicitta félmaratoni távját is. Zoli teljesítette az első félmaratonját! Szenzációs!)

Fantasztikus volt a 4 nap. Köszönök mindent Ancsurnak, Zolinak, és mindenkinek, aki hozzájárult valamilyen módon ahhoz, hogy ott lehessünk!

 Vanda