A másodiknál már tudod, mire számíts. Hogy hol kezdődik igazán el. Hogy hányadik kilométer környékén kezd el Gonoszköcsög pofázni. Ilyeneket mond, hogy "Hová futsz te idióta?" "Ki akarsz nyírni?! Ez nagyon sok!" "Állj már meg te barom, ennek semmi értelme, miért csinálod?" Persze még mond ennél sokkal durvábbakat is. Azt is tudod, hogy hiába dumál. Mert lehet, hogy a másodperc tört részéig azt gondolod, hogy akkor most megállok és nem csinálom tovább, de ezt te magad sem hiszed el, hiszen tudod, hogy úgyis mész előre. Mindig csak előre. És szinte várod, hogy elkezdjen győzködni, mert minden egyes lépés, amit így, ebben a fura, skizofrén tudatállapotban teszel meg, erőt ad a következőhöz, és a tudat, hogy nyerésre állsz Gonoszköcsöggel szemben, erősebbé tesz. Nem csak akkor, abban az adott pillanatban, a futás alatt, hanem úgy általában. Mert ha épp feladni készülsz valamit, akkor eszedbe jut, hogy hogyan küzdöttél ott a Parlament előtt, a Duna parton a saját démonod ellen. Ha félsz változtatni, akkor eszedbe jut, hogy vannak dolgok, amit akkor is meg kell tenned, ha nem esik jól. Megküzdesz minden egyes lépésért, ahogy az életben is megküzdünk a nehézségekkel, lépésről-lépésre haladva előre, a cél felé. Végül eszedbe jut, hogy Te győztél.

Hirtelen azt veszed észre, hogy könnyű leszel. Olyan, mintha mindent beszórtak volna aranyporral. Milyen szép! Ébren álmodsz, vagy képzelődsz? Nem érdekes, mert olyan gyönyörű minden. És látod az ismerős arcokat. Őket is beszórták aranyfényű napsugárral. Rád mosolyognak, pacsiznak, kiabálják a neved, a szeretet átölel. Már nem fáj semmi, visz a szíved és mosolyogsz. Már látod a végét. Az utolsó kilométereken libabőr és könnyek, mert arra gondolsz, hogy hamarosan megint eljön a "megcsináltam" érzés. És ott a sok ember, ismerősök, ismeretlenek, mondják a nevedet, szereted őket, egytől egyik, ez a része leírhatatlan, katarktikus és.... átfutsz a célkapun. Sírnál, de valahogy nem jön ki belőled. Csak egy kicsit. Aztán amikor az érmet a nyakadba akasztják, akkor kicsit jobban. Aztán amikor megölelnek, még jobban.

És két nap múlva, amikor leírod a gondolataidat és a kalviatúrára potyognak a könnyeid, akkor jössz rá, hogy érdemes. Azokért akiket szerettél de már nincsenek itt. Azokért, akik itt vannak és azt várják, hogy szeresd őket. Azokért, akik azért vannak itt, hogy szeressenek. És azokért, akiket szeretsz. Mindenkiért. Magadért.

Fura ez. Kicsit üresnek éri magát az ember. Hazajönni ezzel a hatalmas élménnyel, aztán élni tovább a hétköznapokat. Olyan szürke-érzés. Mert szeretnéd, ha mindenki tudná, mit éltél át, és szeretnéd átadni az érzést mindenkinek. És tudod, hogy nem lehet.

...

Reggel, ahogy buszból kinéztem láttam, ahogy a felkelő nap fényében a Duna aranyfolyosóvá változott.

Érdemes!