Ma 9 napja, hogy pihenek, vagyis nem futok, péntek óta úszni sem merek. """"Szerencse""", hogy fáj a csípőm, mert így még véletlenül sem esek kísértésbe és legalább nem sérülök rá. Őszintén utálom ezt így. Tudom, hogy hülyén, sőt, talán szánalmasan hangzik, de úgy érzem, hogy futás nélkül üres az életem és én sem érek semmit. Persze, mert nyilván nem helyes, ha csak egy dolog van ami kitölti, illetve kiteljesíti az életet. Én bele esetem ebbe a hibába. Is. A többi mellett. Jó kis "learning curve" ez, az már tuti. De azt hiszem, ezt meg tudom magyarázni. Illetve inkább igazolni, saját magamnak, hogy a lelkemet kicsit megnyugtassam, hogy mégsem vagyok olyan szánalmas. Szóval, itt vagyok külföldön, nagyon messze, a világ másik felén. Bármilyen jól is beszélem már a nyelvet, bármennyi embert is ismerek, mindig csak egy külföldi leszek. Egy kívülálló. Ez persze nem csak itt van így, de itt jobban érzem ezt, mint eddig bárhol máshol. Lelkileg talán még 4 hónap Szaúd Arábia sem viselt meg ennyire, mint itt Brazíliában ez az egy év. Persze könnyű azt gondolni, hogy mit hisztizek, hiszen ott élek, ahova mások csak vágynak eljutni. Ja. Más nyaralni egy hónapot és egy évet család, barátok és az anyanyelv nélkül túlélni. Persze, lehet megint mondani, hogy miért panaszkodok, hiszen én választottam. Igen. De hiába élem már ezt a cigány-életet 2004 óta, ilyen sok időre még sose voltam távol és nem is sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz...

Szóval egyedül vagyok és magányosnak érzem magam. A melóm dög unalmas és nincs benne semmi kihívás. Valamit ki kellett találnom, ami motivál. A futás valahogy adta magát. Szerelem, első látásra. A futás csak adott nekem, de úgy, hogy nem vett el tőlem semmit. Bele tudok merülni úgy, hogy nem fulladok meg, sőt, feltöltődök, spirituális szárnyakat kapok, teljesnek és szépnek érzem magam. Szépnek, de nem kívülről, hanem belülről.

És most, hogy ez nincs, hirtelen olyan, mintha a nagy nehezen felépített lelki harmóniám és kiegyensúlyozottságom romba dőlt volna. Hülyeség, tudom. Annál is inkább felesleges így a végére befordulnom, mert egy hét múlva megyek haza, és egy év után megölelhetem az Édesanyámat, a Tesómat, és a drága barátaimat.

Pénteken megyek orvoshoz a csípőmmel. Igen, dokihoz, én, mert aki ismer tudja, hogy dokihoz csak akkor, ha a halálomon vagyok, szóval ez csak a dolog komolyságát mutatja (igen, még mindig eléggé fáj). Kíváncsi vagyok, mond e valami okosat azon kívül, hogy pihentessem... Majd beszámolok...