Simán, kínszenvedés, nagyobb holtpont, fal és egyéb kellemetlenségek nélkül:)
A maraton 35k-nél kezdődött. Addig tök nyugis volt, szinte meditatív állapotban telt: raktam egyik lábam a másik után, ittam, ettem, levegőt vettem, megnéztem az időmet, teljesen magával ragadott ez a kellemes monotónia, csak én voltam meg az út, egyszerre kitágult és beszűkült a világ. Aztán 35-nél elkezdődött a harc. Először a láb zsibbadás. Aztán a jobb csípőm. Aztán a jobb vállam. Szóval beszólt nekem a testem, és azt mondta hogy "Nem vagy te normális, miért csinálod ezt velem? Elég, elég, nem akarok többet!" Minden, de minden fejben dől el. Mert vajon mi a különbség azok között, akik megálltak, feladták, belesétáltak és azok között akik mentek tovább? Nem, én nem hiszem, hogy az edzettségi állapot. Sokkal inkább a gondolatok. A gondolatainkat tudatosan kell alakítanunk, és ez normál körülmények között is piszok nehéz. Hát még 30x kilométerrel a lábadban! Én segítséget hívtam fentről. Égi fájdalomcsillapítás:) (Akkor akkora, de akkora spirituális élményem volt, amilyen még soha:) Persze ott volt a tudat, hogy ha már lefutottam ennyit, nem fogok egy kis fájdalom miatt megállni a cél előtt. Szóval mentem tovább. A célhoz közel egy alagúton át futottunk. Az alagút elején volt a 41. k-t jelző tábla. Akkor esett le, hogy ez most már az enyém, mert egy kilométert már a földön kúszva is megteszek, ha kell. Akkor elsírtam magam és azt éreztem, hogy kicsit tudnék gyorsabban is futni. Az alagútból kiérve már láttam a célt! Lejtett odáig az út, szóval arra gondoltam, hogy akkor már legyen meg az a 4 óra 30 perc. Mert a 30 mégis egy szép kerek szám, és sokkal szebb mint a 31 vagy a 32.
És sikerült! És azt, hogy mit éreztem akkor, nem is próbálom meg leírni, mert lehetetlen. Földöntúli boldogság. Szavak, amiket csak az ért meg, aki átélte...
Folyt. köv!
