Nagyon hajnal van, de már nem tudok aludni. Forgolódok még, de végül felkelek.

Gumiruci fel. Kellékek: vazelin és kesztyű. Nem, nem pornófilm forgatáson vagyunk de a neoprént felvenni nem egyszerű művelet. A látvány sem az :) Elég szürreális ez a gumibugyi, mintha egy fura perverz fóka bőrébe bújtam volna. Jól van, menjünk már! Ideges vagyok és ez csak fokozódik. Megvan minden? Zoli szerez banánt én meg tolom a bringát a depóhoz. Összefutok Balázzsal és Bécivel s végre itt van Vanda is. A kezembe nyom egy Snickerst, ez lesz a szerencsecsokim.

Rohadék hideg a víz még így neoprénben is. Körülöttem sok hozzám hasonló őrült; fókabőrbe bújt kék golyófejek töltik meg a rajtvonal környékét.

Egy pillanatra bevillan, amikor két éve Brazíliában az IM rajtját néztem. Aztán tavaly ilyenkor is. Ahogy beleúsztak a napfelkeltébe és a horizonton egybe olvadt a tenger és az ég, a karjaik pedig olyanok voltak, mintha a szárnyak lettek volna. Gyönyörű volt, tudtam, hogy én is ezt akarom. És most itt vagyok. Bár ez még "csak" egy állomás, de akkor is. Jó érzés. Egy sráctól megkérdem, hol a bója, ő meg a derekamnál fogva kiemel, vízből, úgy mutatja, hogy lássam :)

És indulás!

Nagy a tömeg, megy a rugdosódás, jól jön a pólós múlt. Aztán nyugi lesz, de a hideg vízben nehezen találom meg a ritmust, érzem, hogy kapkodva veszem a levegőt, csúnyán úszok, kettes levegővel, az elején? Nyugi-nyugi. Fura a fókabőr is, húzza vissza a vállam, erőlködni kell. Aztán belerázódok. Néha valaki rám úszik, aztán és csikizek egy talpat. Nem érzékeltem se a sebességet, se a távot. Életemben egyszer úsztam nyílt vízben, Brazíliában az óceánban, egy 1500 méteres versenyen, szép nagy hullámok között. A magyar tenger nem hullámzott és ezt nem bántam. Egyszer csak a speaker hangját sejtem. És tényleg. Kimászok a vízből, már húzom is a cipzárt, veszem le a ruhát. Fent könnyem megy, a lábamról hámozni kell. Kilenc perc depó után bringakész állapotban vagyok. Meglátom Zolit. Kérdőn nézek rá, hogy kb. mit úsztam? 45 percet mért, 40-et terveztünk, de nem esek kétségbe, teljesen jó ez.

Indul a taposás. Az első 10 kili kőkemény emelkedő. Egy alagút, de a végén ott a fény:

(Design by Andi and Balu. Köszönjük:)

Gyorsabb az első köröm a tervezettél, Zoli 45-nél vár. Tudom, hogy ha ő nem lenne, akkor sokkal nehezebb lenne. Hálás vagyok, hogy van ő nekem. Egy gyors hajrá és megyek tovább a második körre. Hegyre fel megint. Két kör, 1000 méter szint, combos.

Találkozok a harcostársakkal, Szilvivel, Fejes Lacival, Bécivel. Hajrá-hajrá! Úgy tűnik, minden oké mindenkivel. Később tudom meg, hogy Béci 3 kilinél defektet kapott. Azt hiszem, a triatlon kiszámíthatatlan szerető. Bármi megtörténhet, mindenre fel kell készülni, meglepődni semmin nem szabad. Például azon sem, hogy a cipő elkezdi piszkosul törni a jobb kis lábujjam. Elnehezedik a lábam és zsibbad. Remek. Nem értem, mi ez? És miért? 75 kilinél megállok és ragtapasz pit stopot tartok. Áldom az agyam, hogy hoztam magammal. Valószínűleg a szétázott nedves bőröm nem szerette a cipőt. A ragacs után jobb lett. 58 km/h-val suhanok, ez mekkora flash! És vége. 92k. 3:55. Fél órával jobb a tervezettnél. De nem örömködünk, megyünk tovább. Érzem, hogy most jön a neheze.

Depó. 4 perc körüli. Bringacucclefutócuccfel. Gyerünk!

Rohadt meleg van. 30 fok körül. Érzem a hegyet a lábamban, de nem vészes. Csak az a meleg. A pulzusom miatt aggódtam. A bringán a nagy emelkedőn sem voltam laktát közelében sem. Végül 140-es átlaggal toltam le, ami ilyen időben teljesen jó. Tudtam, hogy a futás közben ekkora melegben fel fog menni. Kérdés, hogy mennyire. 150-155 körül tartani esélytelen. Pedig edző tempót futok, 6:10 körüli ezreket, legalábbis az elején, az elvileg 150 alatti, de nem ennyi úszás és bringa után és nem 30 fokban. Beáll 160-165 körülire. Jó lesz ez. (Végül nem is száll el a pulzusom, avg 164-el fejezem be úgy, hogy a végén sem kezdett el emelkedni, szóval üzemszerűnek tűnik ez az érték.)

Persze a kezdeti lelkesedés után lassulok, illetve tudatosan lassítok, nem akarom néhány hülye másodperc miatt veszélyeztetni a célba érkezést. Végre frissítőpont. Itt van Ulrik, egy ismerős arc, de jó! Bíztat. Jön szembe Béci. Picit aggódok, mert nem néz ki túl jól. Bíztatom. Ő is engem. Ilyenkor csak az segít. Meg a pálya szélén álló ismerős arcok. Zoli és Vanda. Zoli tekintete megnyugtat, Vanda naptejet varázsol. Ildiék is itt szurkolnak, hátrébb Pali és Máté. Mindenkinek van egy jó szava. Egy-egy szó rengeteget jelent. Megköszönöm, ha szólnak hozzám. Állnak a hőségben és várnak. Ők is hősök. Egyszer csak meglátom Balázst és Andit. Balu zseniálisat repesztett, a korcsoportjában bajnok lett és most itt szurkol ő is. "Szépen mozogsz!" mondja. Na persze, szinte látom magam előtt, ahogy csapódik ki a jobb lábam, de már nem tudok oda figyelni a mozgásomra. Aztán Balage-val futok egy fél kört. Első féltávja neki is, hihetetlen jó időt ment, vigyorog is, mint a vadalma, aztán elköszönünk, mert jóval gyorsabb nálam. 

A frissítőpont a pálya közepén áldás. Az ott dolgozóknak pedig hálás köszönet. Hideg, jeges víz a fejemre. Paradicsom sóval. Víz. Iso. Go. Egyébként nem vittem túlzásba az evést. Másfél powerbar, negyed banán, a szerencsesnickers, némi pari sóval, és 4 szem gumicukor. Az egész verseny alatt. Meg persze némi iso, de főleg víz. Szerencsére van miből égetnem tehát egész jól elvagyok saját zsíron. 

Fáradok már. Aztán Pali mondja, hogy már csak egy fél szigetkör van hátra! És tényleg. Az utolsó frissítésnél azt mondom Ulriknak, hogy "Bent vagyok!". Mire ő: "Ennyi?" Mondom, ennyi. Elkezd tapsolni. És akkor kezd leesni. Innen már meglesz. Vigyorgok. Nem hiszem el. Ránézek Gizire, és azt mutatja, hogy 20 egész valamennyi kilométer. Akkor most tényleg igaz? Mindenki tapsol. A célegyenes előtti kanyarban Zoli vár. Megfogom a kezét és együtt futunk be. Megállok. Hirtelen, valahonnan nagyon mélyről tör fel belőlem a zokogás. Megcsináltam! Megcsináltuk! Nélküle nem ment volna. Legalábbis sokkal nehezebben. Egy támogató társsal nincs lehetetlen, ezt most ismét bebizonyosodott. Köszönöm neked! Érmet akasztanak a nyakamba, még sírdogálok kicsit, aztán megölelem Vandát. Köszönöm, hogy mindig ott vagy nekem, drága Vanda!

Aztán beér Béci is, visítva szurkolok, ő is megcsinálta.

Hálás vagyok, hogy van egy Zolim. Hálás vagyok, hogy van egy Vandám.

Végtelenül hálás vagyok Marik Balázsnak, aki időt szakított rám, nem hagyta, hogy hülyeséget csináljak és az egész felkészülésemet igazi Jedi Mesterként egyengette. Ha jól vizsgázott az ifjú Padavan, az a te érdemed.

Felkerült az I-re a pont. A felkészülés minden perce értelmet nyert. Minden szenvedős edzés, minden nincskedvemmenni futás, minden mármegintfeltörteaseggemazülés bringázás, megérte azért azt élményért amit a befutó adott. Könnyes, felhőtlenül boldog pillanat. És az érzés, hogy nem vagyok egyedül.

7 óra 14 perc. Ez csak egy állomás. A célom jövőre az Iron Man. A lehetetlen nem létezik.

(A fotókért köszöntet: Zolinak, Vandának, Ildinek, Palinak, Máténak és Gyuszinak.)