Rájöttem mi a baj: mumszos vagyok, vagyis "maraton utáni motivációvesztési szindrómában" szenvedek. A diagnózisért köszönet a hosszútáv blogos fiúknak (http://hosszutav.blog.hu/). Normál esetben más nyomora nem boldogít, de most mégis örülök, hogy nem vagyok egyedül. Ennek ellenére heti 6x futok, csinálom az edzéstervet, de hiába várom az endorfinfröccsös elszállást, nem jön. Persze, mert mindig csak az élvezkedésen jár az eszem, na most jól megkaptam. Nehéz a komfortzónámon kívül futni, nem esik jól, meleg is van, de a fejlődés érdekében muszáj volt az edzés tempómon változtatni, mert a 6 perces, kényelmes-kellemes kilométerekkel nem fogok 2 órán belüli félmaratont futni. Szóval ma, bár fogcsikorgatva, végre sikerült a 11 kilit 60 perc alatt lefutni, ami 5:27-es tempót jelent. A cél érdekében egy óra alá kell mennem, szóval azt hiszem, beszerzek a egy fogvédőt... Ráadásul az elmúlt 3 hétben megtaláltak a futónyavalyák: két db leesőfélben levő lábujj-köröm (aka lila körömlakk), brutális feltörés hatalmas vízhólyaggal (két hét után lassan el is múlik) sunyi-bordás atléta által véresre kidörzsölt felkar (vazelin rulez), cuki kis izomcsomó a bal vádlimban (ouch!)


Sajnos ez a motiválatlanság sunyi módon rátelepedett a munkámra is. Bár, ha belegondolok, ez nem most kezdődött, hanem már vagy 2 hónapja. Tegnap meetingeltem a főnökömmel, hát nem volt kellemes, de sajnos elég sok igazság volt abban amit mondott. Motiválatlan vagyok és türelmetlen. Konduktorként ez a két legnagyobb bűn. Össze kell szednem magam. Eddig hivatásom volt és szerelemből csináltam, most úgy érzem, hogy munkám van, amit muszáj elvégezni azért, hogy pénzt keressek. Tudom, hogy ez nagyon szarul hangzik, de azt is tudom, hogy van rá megoldás. Fejben nem vagyok rendben, de ezen szerencsére képes vagyok változtatni. Lefutottam a maratont, és az is ugyan így, fejben dőlt el. Tudom, hogy jövő augusztusban én és a konduktorkodás könnyes búcsút veszünk majd egymástól, mert tudom és érzem, hogy az életem egy új, egyelőre ismeretlen irányba fog elindulni. De addig megint bele kell szeretnem, mert máshogy nem megy!

(Kedves konduktorok, nektek volt már ilyen szakmai motiválatlanságotok? Mondjatok valami okosat...)

(Azért zárójelben megjegyezném, hogy a kolléganőim engem kikerülve egyből a főnökömhöz mentek panaszkodni, és olyan dolgokat mondtak neki rólam, hogy... Például: azon a héten, mikor Apa meghalt, pénteken csak egy gyerekem jött, a hiszits kis "angyalka", aki ordít egész idő alatt, szóval tőle normál esetben is kivagyok, nemhogy abban a lelkiállapotban. Szóval aznap valóban nem csináltam semmi komoly konduktív programot a kis hisztigépnek, megkértem a csajokat, hogy játszanak vele, olvassanak neki mesét, stb. Na, ezt visszamondták a főnökasszonynak, hogy itt volt a gyerek és én nem voltam hajlandó dolgozni vele. Hát basszus.. Bár azok után, hogy a háromból egy kérdezte meg pár nappal előtte, hogy miért vagyok szomorú nem is kéne meglepődnöm. Az alapvető emberi tulajdonságok hiánya olyan fájdalmas. Tudom, hogy velem sem könnyű, nem vagyok jópofizós, megmondom a véleményem és velük ellentétben nem sunyizok, a saját fejem után megyek, makacs vagyok, stb, de azért mégis.......)


Szóval első lépésként jöhet a megbocsátás, mert elég sok negatívum összegyűlt velük kapcsolatban a szívemben, amik mérgeznek és nem segítenek a helyzet megoldásában. Akik viszont segítenek:


Villás Béla: http://www.ahogyerzed.hu/download/VILLAS_BELA_A_BUN.mp3
Balogh Béla: A tudatalatti tízparancsolata https://www.youtube.com/watch?v=iba3bPvfnGU

Villás Béla zseniális!
Balogh Bélával pedig remekül lehet meditálni:)

Na, akkor most hatalmas mosollyal az arcomon elmegyek dolgozni :D

"Egyetlen egy bűn van: a megbocsátásra való képtelenség."
(Villás Béla)