Nehezen találom a szavakat, nehéz leírni azt, amit ott tapasztaltam, amit ott éltem át.
Ancsur október-november környékén vetette fel, hogy menjünk, mert jó lesz, és mert kell ez nekünk. Az elején azt hittem, hogy tréfál, én egy négy napos versenyre, alig 1 éves futómúlttal?!?!
KIZÁRT.
Amikor már sokadjára vetette fel a témát, és felsorolta az okokat, hogy miért jó ez nekem, már leesett, hogy ez nem áprilisi tréfa. Végül sikerült meggyőznie, és beadtam a derekam. Őszintén szólva, nagyon jó esett, hogy pont rám gondolt, hogy pont velem szeretné körbefutni a Balatont. Rám, aki egy DK.
Első nekifutásra úgy gondoltuk, hogy majdcsak lesz valahogy. Nem stresszeltünk rá. Szépen lefutjuk, és majd minden megoldódik valahogy… Elég lesz, ha a télen okosan, szépen pakoljuk a kilométereket a lábunkba. Na persze… :D
Zoli vetette fel december-január körül, hogy ő segít nekünk, kísér minket bicajjal. Nagyon örültem neki, hogy akkor legalább valaki majd figyel ránk. Most, hogy vége a versenynek, be kell, hogy valljam, ennél jobb dolgunk volt. Tulajdonképpen, mindent megoldott helyettünk, tényleg csak a futásra kellett összpontosítanunk.
A tél néhány „összeszoktató” futásoktól és megbeszélésektől eltekintve kilikben gazdagon telt. Mondjuk azért egy kicsit megijedtem akkor, amikor Ancsur megbetegedett, és nem egy egyszerű náthát kapott el. Mindannyian rengeteg energiát fektettünk, már a felkészülésbe, hogy lemondjuk, valamint tudtuk, hogy összefogással meg tudjuk csinálni.
A nyugalmas felkészülés mindaddig tartott, míg Zoli át nem küldte a részletes itinert. Azaz az utazás előtt 2 nappal még nyugodt voltam. Egészen addig úgy gondoltam a BSZM-re, hogy lemegyünk a Balaton partjára, futunk egy kellemest. Mikor megláttam úgy görcsbe rándult a gyomrom, mint az első félmaratonom előtt. Akkor már éreztem, hogy innen nincsen visszaút, most már meg kell csinálni. Pedig olyan szívesen visszatáncoltam volna…
Zoli szülei nagyon kiettek magukért minden tekintetben. anyukája nagyon izgult értünk. Kaptunk is tőle egy-egy bárányfelhőt kabalának.
A verseny mindegyik napjára szikrázó napsütést és 10-14 fokot vártunk az időjósokkal együtt. Vártuk, de nem jött… Pedig Zoli anyukája készített nekünk kabala bárányfelhőt, hogy szerencsét hozzon, valamint, hogy jó időnk legyen.
Nagy meglepetést okozott az, amikor a BSI fejével, Kocsis Árpival is találkoztunk az útvonalon. A vele való találkozás sokkal emberközelebbivé tette a versenyt. A frissítőpontokon, illetve a szpíkerek is sokkal közvetlenebbek voltak, mint egy-egy nagyobb budapesti versenyen. Ezzel nagyon családiassá tették a versenyt. Hihetetlen erőt adott a frissítőpontosok figyelmessége, a szpíkerek szövege, a csapattársak energiája, odafigyelése, valamint a nutellás gofri. :)
Számomra a legnagyobb küzdelem az utolsó nap volt. Szombaton egy kicsit elfutottam a 13 kilimet. Vasárnap a 35-nek kicsit fáradtan, fázósan indultam neki. Nem esett jól az aznapi szembe süvítő szél, és a szakadó hó (vagy jég?). A rajt előtt 2 perccel annyira fáztam, hogy random minden meleg futócuccomat felvettem. A távon nem is vetkőztem nagyon neki, nem úgy mint szombaton pólóban futottam az 5 fokban. Vasárnap a 8. km körül nagyon kínlódtam a gyomrommal… Zoli kicsit meg is ijedt… Szegény nem tudta, hogyan tud segíteni a vergődésemen. A 12. km körül közölte, hogy a popsimban van a záróbusz, naköszi…, ezzel átlendített a holtponton. Finoman szólva megijedtem. 4. napja futunk, nem adhatom fel az utolsó nap… Onnan már könnyebben ment a dolog.
(Amúgy ittatok már izójégkását? A BSI utolsó nap a táv elején frissítőpontokon ezzel kedveskedett a futóknak. Jó volt :))
Egy hónap távlatából azt kell, hogy mondjam, ezt a versenyt nem lehet egy éjszaka alatt kipihenni. A versenyt követő 3-4 napot végigkajáltam, folyamatosan éhes voltam. Majdnem 3 hétig alig futottam valamit, nem esett jó, szenvedős volt. Jól esett a testemnek-lelkemnek a lazított edzésrend (na jó, azért futottunk Ancsurral egy Velencei tókört, meg tegnap hárman lefutottuk a Vivicitta félmaratoni távját is. Zoli teljesítette az első félmaratonját! Szenzációs!)
Fantasztikus volt a 4 nap. Köszönök mindent Ancsurnak, Zolinak, és mindenkinek, aki hozzájárult valamilyen módon ahhoz, hogy ott lehessünk!
Vanda
_1.JPG)
Régen írtam, sőt, idén még nem is, pedig lenne miről, de időm, na az nincs. Brazíliából hazatérve pofán csapott a vad magyar valóság, vagyis hogy több millió embertársamhoz hasonlóan nekem is napi 8 órát kell melóznom. Az ottani 4 napos, 5 órás munkahéttel azért valljuk be, el voltam kényeztetve, meg úgy általában a konduktori éveimet ritkán töltöttem napi 8 óra melóval és milyen jól tettem, amíg megtehettem. Szóval évek óta először szembesülök az időhiány problémájával; a kilométernáciskodás eleve elég időigényes hobbi, de a 
Ma Lubics Szilvi azt írta az egyik before-after fotómra, hogy "főhajtás". Szilvi ezt. Nekem. Durva.
Ha rám jön az írhatnék, leülök egy sarokba és megvárom, amíg elmúlik, mert csak olyan nyögvenyelős rámjövés volt. Aztán mikor végre összeszedtem magam és írtam végre egy bejegyzést, az jól elszállt, Föld körüli pályára állt aztán eltűnt egy fekete lyukban és mint tudjuk ott edzeni nem ildomos, tehát ne is beszéljünk többet róla.
Biza, biza, túl vagyok életem első és, megsúgom, valószínűleg nem utolsó terepfutó versenyén. A Piros 85 elnevezésű versenyt teljesítettük, nem is akárhogy; váltóban, HegyviDéKá néven, a DK Team színeiben. A Piros 85-ről azt kell tudni, hogy az útvonal piros turista jelzésen halad a Pilisben, a hossza pedig meglepő módom 85 kilométer. Na jó, nem szmártesszkedek itt tovább, hanem leírom, hogy miért is fogok én még terepen futni.
Sokat gondolkoztam, hogy vajon érdemes lenne -e a futást tudományos alapokra helyezni. Május óta PK-val futok, többek között ennek köszönhetem azt, hogy 20 percet javítottam a tavalyi első maratoni időmöm, így lett a 4:29-ből egy szép 4:10, jövőre meg irány be négy óra alá. A PK-hoz szükséges pulzus zónámat a 180-életkor alapján lőttem be Pulzus Pistit 150-re. Igen, már ilyen öreg vagyok. Sejtettem, hogy ez nem a legpontosabb, meg hogy hatalmas egyéni eltérések vannak, de szépen fejlődtem a 150-155 alatti LSD-vel, szóval azért sejtettem, hogy nagy hülyeséget nem csinálok.
A másodiknál már tudod, mire számíts. Hogy hol kezdődik igazán el. Hogy hányadik kilométer környékén kezd el Gonoszköcsög pofázni. Ilyeneket mond, hogy "Hová futsz te idióta?" "Ki akarsz nyírni?! Ez nagyon sok!" "Állj már meg te barom, ennek semmi értelme, miért csinálod?" Persze még mond ennél sokkal durvábbakat is. Azt is tudod, hogy hiába dumál. Mert lehet, hogy a másodperc tört részéig azt gondolod, hogy akkor most megállok és nem csinálom tovább, de ezt te magad sem hiszed el, hiszen tudod, hogy úgyis mész előre. Mindig csak előre. És szinte várod, hogy elkezdjen győzködni, mert minden egyes lépés, amit így, ebben a fura, skizofrén tudatállapotban teszel meg, erőt ad a következőhöz, és a tudat, hogy nyerésre állsz Gonoszköcsöggel szemben, erősebbé tesz. Nem csak akkor, abban az adott pillanatban, a futás alatt, hanem úgy általában. Mert ha épp feladni készülsz valamit, akkor eszedbe jut, hogy hogyan küzdöttél ott a Parlament előtt, a Duna parton a saját démonod ellen. Ha félsz változtatni, akkor eszedbe jut, hogy vannak dolgok, amit akkor is meg kell tenned, ha nem esik jól. Megküzdesz minden egyes lépésért, ahogy az életben is megküzdünk a nehézségekkel, lépésről-lépésre haladva előre, a cél felé. 
Mit (ne) tegyél a maraton előtti utolsó héten?
Eger. Félmaraton. Dobogó. Ilyen még nem volt. Már dobogó. A szervezés amúgy borzalmas szar volt. Az útvonal 3x7k-s kör volt, fajin szintes, 3x fel a várba Eger legmeredekebb utcáján, a Diófakút úton, aztán a Gárdonyin, aki járt már arra, tudja milyen. Két frissítőpont, aztán már csak egy: üres műanyag poharak egy asztalon, mellette egy 10 literes kannában víz. Sehol senki, az utolsó köröm felénél járok, 5:30-as ezreket futok, emelkedőn fel, erre ez fogad... Felveszem a földről a kannát, és töltöm a vizet. A frissitőpontos kolléga a kanyarban szedi le a "terelő szalagot", mondom neki, nincs víz, aszongya erre, hát mert már zárok. Mivan?! Miért nem mondták nekem, hogy 1:30 a szintidő? A kolléga még utánam kiabál, hogy már nincs biztosítva az útvonal... Végül is, minek az? Morgunk is Lajossal, akivel futás közben cimbiztem össze, Lajos iron man, jó vele futni, dumálunk, mondja, szeretne 2 órán belül futni, motivál, hogy egy vasemberrel futok és esetleg "behúzhatom" egy pébére, mert én mindenképp AKAROM azt a sub 120-at, nincs meleg, csak meredek, de nem érdekel, előre nézek, és érzem, hogy meglesz. Két körön át jön velünk a tesóm, Réka, aki élete első félmaratonját futja, nagyon ügyesen osztja be az erejét, kérdezem jól van e, igen, köszöni jól van, kemény csaj, 2:00: tizenvalahány alatt futotta le, nagyon büszke vagyok rá!
Ragtapasz, vazelin, 
Bevallom, kissé neheztelek Rád, mert még most, az utolsó együtt töltött hetünkön is itt szívatsz még a kocsival. Eleve elég gáz, hogy egy héttel a haza utam előtt még itt a nyakamon az autóm, hiába van 3 helyen is meghirdetve, megvenni a kutya sem akarja. Legalábbis nem egyben. Ilyet írtak legutóbb, hogy megvenné ő, de csak az alufelnit. A másik meg csak a műanyag spoilert akarta az oldaláról. Vicces népek laknak téged, meg kell hagyni! De a katarzis ma teljesült ki: végre találtam egy autókereskedőt, aki megvenné. Úgy voltam vele, hogy ha magánszemélynek úgysem tudom eladni, akkor vegye meg ő, még ha rosszabbul is járok. Szóval megbeszéltem a pasival, hogy megyek 11-re, útközben még egy másik érdeklődőnek is megmutattam a kocsit, elindultam gond nélkül, aztán egyszer csak az autó megáll. Egy kanyarban a sáv közepén. A lendület még vitt annyira, hogy kikormányozzam az út szélére (leállósáv persze nem volt), de így is, a lehető legszarabb helyen álltam. Ráadtam a gyújtást, de se kép, se hang. Amíg kiraktam a háromszöget azon imádkoztam, hogy ne üssön el senki. Szakadó eső, autó az út szélén felnyitott motorháztetővel, és mi a reakció?! Dudáljuk le ezt a szerencsétlent az útról, mert mit képzel magáról, hogy pont itt rohad le?!
Kissé szét vagyok szórva, a szokásosnál is jobban, például még egy összefüggő címet sem sikerült összehozni.
Dobpergés, függönygördülés, közönséghördülés! Egy éves futó lettem, pontosan egy éve indultam az első versenyemen, nem szaroztam, mert ugye egyből félmaratonnal kezdtem és most ennek tiszteletére idén is indultam a Floripa félmárián, ráadásul dupla volt az izgalom, mert december óta ez volt ez első versenyem.
Rég nem írtam és ennek az az oka, hogy most futásilag olyansemmilyenkedvetlen vagyok. Persze ettől függetlenül tolom azért.