Nyúlcipő

Ironman lettem!

2015. július 28. - szancsurrr

11796268_949858318386333_5600167774489002496_n.jpgIronman lettem! Még szokom az érzést, mert egyelőre nem teljesen hittem el, pedig igaz és ezt már senki és semmi nem veheti el tőlem. Az első, nagyatádi hosszú távú versenyt gondosan megtervezett felkészülés előzte meg, Kis Gyula vezetésével. A többi már rajtam múlt, "csak" annyi volt a dolgom, hogy az edzéseket végigcsináljam. Az edzésnaplómat visszanézve azt látom, hogy tavaly november óta szinte alig hagytam ki edzést. Könnyű volt munka mellett heti 8-10-12 órákat edzeni? Nyilván nem. De a végén minden értelmet nyer.

Már hétfőn lementünk Gyékényesre, így megoldottuk a nyaralást is, ráadásul rá is hangolódtunk a versenyre, minden nap úsztunk a tóban és persze sokat pihentünk.

Elöljáróban annyit, hogy egy ilyen hosszú versenyen lehet és kell is tervezni (a frissítést, a pulzustartományokat, tempót, vagy célidőt, de valamilyen terv mindenképp kell), de az én esetemben kb. semmi nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, de hát nem is én lennék, ha a rajtszámomat  az öntapadós matrica megfelelő oldalára nyomtatják és verseny előtti reggelim nem tűnt volna el, és ez még csak a kezdet...

A verseny előtti ideges voltam mint mindig. Még meg sem szólalt Vangelis, de én már bőgtem, mint a záporeső, először Béci, Lali, Livi és végül Pali vállán. Az úszószemüvegemet csak a végén tettem fel, de így is sikerült telebőgni, egyszerűen hihetetlen ereje van a rajtnak ott, a tó partján és most végre belülről élhettem át, ami egyszerre volt felemelő és ijesztő. Itt tudatosult bennem, hogy eljött a nap, nincs más hátra, mint előre. Eldördült az ágyú, mi pedig elindultunk. Az úszás mostanában nem ment túl jól sajnos. Nem tudom mi lehet az oka, mert rendesen jártam edzésre, de mégis azt éreztem, hogy decemberben voltam a csúcson (akkor 1:12-t úsztam 50-es medencében), de azóta lassulok. Némi reménysugárt a keszthelyi féltáv 35 perces ideje jelentett ugyan, de azért reménykedtem, hogy a sok hajnali kelés nem volt hiábavaló és 1:15-ön belül tudok majd kijönni a vízből.

Az első körömet 36:50-el fejeztem be, de sajna a második vállalhatatlanul lassú lett (41:29, hát ez valami botrányosan szar), pedig amúgy nem fáradtam el, hanem inkább csak untam magam. Kicsit csalódott is lettem, de, gondoltam, majd a bringán (ami az erős számom) javítok. 3:46 perces depó után már indultam is.

Elindítottam az új órát is (Garmin VivoFit), ami tesztelésre volt nálam, és amit egész héten használtam probléma nélkül. Az óra nem találta meg a mellkaspántot. Mikor máskor, mint életem legfontosabb versenyén? Próbáltam mindent (persze már a bringán ülve), újraindítottam, próbáltam újra párosítani az órával, stb, de nem és nem. Pedig azt volt a tervem, hogy csak a pulzust figyelem, a tempót nem. Mikor belenyugodtam a helyzetbe, azt láttam, hogy a GPS is kikapcsolt. Nem tudtam visszakapcsolni. Újra indítottam az edzést, amitől szerencsére visszatért. Az első 70 km-es kör jól ment, a várt és tervezett tempót mentem, bár enni, azt nem nagyon tudtam. Azt éreztem, hogy a torkom és a gyomrom összeszűkült és egy falat sem akart lemenni rajta. Persze erőltettem az evést, mert nem akartam eléhezni, de nem volt jó és nem is nagyon ment. Inni viszont ittam szorgalmasan, vizet és iso-t, valamint locsoltam is magam, mert kezdett nagyon meleg lenni. Az evés probléma sajnos a későbbiekben sem oldódott meg, így a második körben sorban hagytak el olyanok, akiket eddig én hagytam ott lazán a korábbi versenyeken. Na, ez nagyon demoralizáló volt, mert a bringa az erősségem, és általában én előzök, nem pedig engem előznek, de most fordult a kocka, mert egyáltalán nem tudtam úgy menni, mint ahogy szoktam. Az órám hirtelen furán pittyegett. Ránéztem és azt láttam, hogy "low battery". 4 és fél óránál, amikor elvileg 10 órát bír GPS-el?! Pár perc múlva le is merült...

Ekkor már majdnem sírtam. Nem elég, hogy megint a verseny előtt egy nappal jött meg, ami miatt ki kellett állnom technikai szünetekre, és még rosszul is voltam, szarul ment az úszás, nem tudok enni és a bringa sem megy úgy, mint ahogy terveztem, még ez is? (Közben már fogalmaztam magamban, hogy hogy fogom a teszten lehúzni, bocsi Garmin, de az óra csúnyán cserben hagyott...) Ez már a kis körön volt, ahol sok sunyi emelkedő és állandó szembeszél volt (nyilván nem, de én így éreztem), ráadásul teljesen bedugult az orrom, tiszta takony lettem, nem kaptam levegőt, nem győztem fújni, aztán még az orrom is elkezdett vérezni. Aki triatlonozik, az tanuljon meg zsepi nélkül is orrot fújni, igen hasznos skill :) A bedugult orrot egyébként Pali is mondta, lehet, hogy volt ott a kis körön valami brutál pollen? Mire másodjára beértem Nagyatádra, óra híján teljesen összezavarodtam, hogy most ez akkor hányadik köröm? A Polythlonos sátornál meg is kérdeztem, hogy mennyi az idő, mert azt tudtam, hogy az eredeti terv szerint 3, negyed 4 körül kéne leszállnom a bringáról és amikor mondták a többiek, hogy két óra van, akkor megnyugodtam, hogy már csak egy köröm van hátra. Enni továbbra sem tudtam, de a géleket és szeleteket begyűjtöttem, hogy eleget tehessek az út mentén Ötvöskónyiban szurkoló gyerekek "Dobj egy csokit!" kérésének. Több szeletet dobtam nekik, mint amennyit megettem, az tuti :) Továbbra is ittam rendesen, sótabiztam (köszi Ádi!) és a rend kedvéért betoltam egy magnéziumot is. Amikor a verseny után pakoltam, akkor tudatosult bennem, hogy tényleg nagyon keveset ettem, mert nem sok kaja hiányzott. Három szelet, egy banán, kb 10 db sós keksz és... Ennyi. 6 óra 22 percet bringáztam ennyi kajával. Kisebb csoda, hogy beértem, még jó, hogy vitt a saját zsírom :)

A bringa végeztével fogalmam sem volt arról, hogy milyen időt tekertem, de eszembe jutott, hogy a másik órám ott van a Polys sátornál, így megnyugodtam, hogy legalább a futáson láthatom a pulzusomat. 5:41 perces depót követően már a futópályán voltam és egész jól éreztem magam. A sátornál megkértem a csapattársakat, hogy az órámat és a pántomat a következő körre keressék meg és mentem tovább. Lassan, de biztosan, itt még 6:30 körüli ezrekkel. A második körben végre találkoztam Anyával, a tesómmal és Zolival, ők voltak ugyanis a frissítőim. Megkaptam tőlük az órát, aztán később mindent, amire szükségem volt, jeget, vazelint, sótabit, magnéziumot, kólát, szóval csillagos ötösre vizsgáztak. Nagyon meleg volt, de a pulzusom nem ment 140 fölé, és ha akartam volna se tudtam volna feljebb erőszakolni, de nem is nagyon akartam, jó lesz nekem ez a 7 perc körüli tempó. Aztán az ötödik kör környékén felhős lett az ég és elment a nap! Volt ám öröm, mert éreztem, hogy sok lesz a melegből. A forróság helyett szépen lassan beköszöntött a hányinger, ami végig velem maradt, de rókakoma szerencsére nem lett belőle.

Futás alatt ettem pár ropit (egy szál ropit kb. 3 percig nyámmogtam, mint valami öregasszony :) és minden körben dinnyét, az nagyon jól esett. Vizet ittam és kólát. A végén néha bele kellett sétálnom, mert akkor kevésbé volt hányingerem. Dávid is mondta közben, hogy tervezzem meg a sétát és így is tettem. Bár sétálni jobb volt, mint futni, kijelöltem a pontot, ameddig a séta tarthatott. Például a 20 méterre lévő szemeteskuka. Onnan kocogás. Ha kocogok, amúgy is hamarabb vége lesz, gondoltam magamban. Rengetegen szurkoltak, ami újra és újra átlendített az újabb és újabb holtpontokon. A végén "üvegesítettem" a tekintetem és csak arra koncentráltam, hogy kocogjak előre és tovább. A futókör első fele a sok szurkolóval felemelő, a második fele a lakótelep és a dinnyés frissítőpont között mélypont. Amint megettem a dinnyét, és beértem a fő utcára, új életre keltem minden körben, de az utolsó körben ez csak fokozódott. 

Hirtelen tudatosult bennem, hogy itt a vége és megcsináltam. Az utolsó másfél kilométert 5:30-as ezrekkel repesztettem, ami az eddigi totyogáshoz képest valódi száguldásnak tűnt! Fenomenális, euforikus élmény, a hangos szurkolás közepette befutni! Felejthetetlen, de mégsem sírtam. Belőlem reggel a rajtnál szakadt ki az a valami, itt már csak örültem magamnak és mindenki másnak, első sorban Palinak, aki már kétszeres ironmanként ölelt át a célban.

A célidőm 12 óra 51 perc lett, ezzel az elsődleges célt (13 órán belül) teljesítettem és teljesen elégedett vagyok vele. A titkos, 12:30-as csak akkor jött volna össze, ha minden úgy alakul, ahogy tervezem, de ember tervez... 

Köszönet: Palinak, hogy támogatott és motivált. Az edzőmnek, Kis Gyulának. Anyának, Bálintnak és Zolinak, mert eljöttek, velem voltak ezen a fontos napon és még frissítettek is. Az egész Polythlonnak, mert ők a legjobb csapat! Mindenkinek, aki szurkolt a pályán és a pályán kívül.Mindenkinek aki bármilyen formában hozzátett ahhoz, hogy elérjem azt az állomást az Úton, ami maga a cél!

11214196_1118663888178303_4786523693317921187_n.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

http://rabbitshoe.blog.hu/api/trackback/id/tr577658550

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.